"Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres.
Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában.
Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. (...)
Ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből;
olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek.
Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet.
De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik.
Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez.
Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé.
Ülsz egy padon és nyugodt vagy."
